A történelem vihara állandó pusztítást mért az erdélyi magyarságra. Tatárhordák, Basta seregek, pestisjárvány, Horia-Cloşca-Crişan féle felkelők, Avram Iancu csapatai fokozatosan beütemezték a demográfiai fogyást, míg végül a Tranoni békeszerződés értelmében 1920-ban Erdélyt Romániához csatolták és a magyar adminisztrációban dolgozók elmenekültek. Ennek hatására alakult ki egyre több szórványközösség és napjainkban több szórványtelepülés végóráját éli.

     Régi egyházak néptelenedtek el háborús veszedelmek, gazdasági nyomorúság s a lelkigondozás hiánya miatt. Szórványaink nagyobb része történelmünk darabja, népünk temetője. Összeomlott templomok, hajdani papi kertek, legelővé változott temetők figyelmeztetnek bennünket mulasztásainkra, vétkeinkre, valamint ősi magyar közösségek olvadnak be folyamatosan egy tőlük idegen társadalomba.

     Az utolsó emberig kitartani ! Megvan a történelmi múltjuk, sokszázéves templomuk, omladozó épületeik és létezik még egy maréknyi gyülekezet, melynek sorsa a  kipusztulás, kihalás, elköltözés, beolvadás. Ilyen Magyarigen, Boroskrakkó és Sárd. Elfoszló magyarság-emlék van mindenütt e tájon.

    A falu magyarsága képtelen saját közösségi életet élni, ezért a beolvadás befejezettnek tekintheő. Egyetlen színmagyar család él, Sárdon, a többi vegyes házasságba él, aminek következménye, hogy a gyerekek nem tudnak magyarul. Legjobb esetben a gyerekek is a magyar szülők vallásába keresztelkednek, így lehet, hogy egy-két imát tudnak és a konfirmálást két nyelven végzik. Olykor a konfirmáció is bonyodalmakat szűl, főleg ha a gyerek nem kívánja ősei identitását felvállalni. Ilyenkor csak az ünnepséggel járó ajándékokért és mulatságokért vesznek részt a felnőtté válás szertartásán.

    Ennek ellenére, ha meg akarjuk menteni szórványainkat, pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el a legjobb, leglelkes fiatalokra van szükség, akik áldozatot nem kímélve, lehetőségeiket megragadva küzdenek és bíznak a szórványmagyarság megmaradásának reményébe. A szórványaink megtartása nem lehet néhány ember magánügye. Az a néhány lelkes fiatal, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.

    Ha a 21.-dik század szórványközösségeit figyelemmel követjük, láthatjuk, hogy hogyan lehet egy relatív nagyközösségtől a mélypontig eljutni, de természetesen mérlegelni kell azt is, hogy hogyan lehet ebből a mélypontból tovább lépni.

  „ Meg kell alakítani a szórványmissziót. Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat! ”  Földes Károly

        A szórványban minden emberi szó számít. A hatványozottan elszórványosodott települések magyar lakossága teljesen el van szigetelődve, és jó esetben az egyház utolsó védőbástyaként létezik. Épp ezért nem mindegy, ki lép be házaikba és ül le beszélgetni a megmaradás fontosságáról, az anyanyelvhasználat szerepéről. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy a nemzetromantika és a sajnálkozás nem  segít. Sőt, hangos jajkiálltásainkkal még rosszabíthatunk az ott élők helyzetén. Ezért fontos számunkra, hogy a szórványba végezendő munkát felelősséggel és tudatosan végezzük.

A hajdani magyarigeni, boroskrakkói, sárdi gyülekezet, az ezredfordulóra már egy maroknyi lélekre fogyott. A múltra vonatkozó népi emlékezetet még nem  gyűjtötte be senki. Nem volt rá idő, erő, ember, pénz, elegendő figyelem. Pótolhatatlan mulasztás ez: örök adósság teherérzete és furdaló lelkiismeret maradthat utána. Már itt is, az emlékezésekben is az utolsó percben vagyunk. Elfogytak az emlékek, mert elmentek az emlékezők is. Amíg van kivel emékezni, addig élnek még az emlékek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés